Azt hiszem a legnagyobb ostobaság az, hogy azt hisszük, befejezettek vagyunk. Hogy készek vagyunk. Hogy már mindent tudunk, amit tudnunk kell. Vagy, hogy nincs lehetőségünk többet tanulni. Bármiről. Fejlődni. Bármiben. Bizonyos szempontból, egy bizonyos területen Mutterina is ebben a csapdában vergődött éveken át.
Az ego csapdájában
Már mindent láttunk, mindent tudunk. Mindent IS.
És ezzel óhatatlanul együtt jár a tévedhetetlenség csapdája. Már nem kérdezünk. Inkább kijelentünk, sőt, kinyilatkoztatunk.
Az már csak szegénységi bizonyítvány, hogy ezt a sziklaszilárd bizonyosságot világgá is ordibáljuk a neten.
És ez nem csak ostobaság, de végtelenül szomorú is egyben, hiszen önmagunkat zárjuk el attól a csodás kalandtól, amit a világ és benne önmagunk felfedezése jelent. Amit a kettő közötti viszonyok változásának feltárása jelent.
Tanulni mindebből, tervet készíteni a hogyan továbbhoz egyenesen lázadás a konvenciók ellen!
Pedig már az is izgalmas – és fél győzelem -, ha a saját fejlődésünket – fizikai, mentális, pszichés fejlődést egyaránt – megtanuljuk figyelemmel kísérni és az egót félretéve elemezni a tapasztaltakat.
Oké, ehhez nyilván egy olyan önreflexió szükséges, amit nem egyszerű elsajátítani, de az élet általában baromi pofonok kíséretében azért igyekszik a fejünkbe verni ezt.
Is.
(Mindemellett értékes tapasztalatokat szerezhetünk azzal is, ha másokat megfigyelünk, támogatunk, empátiával és gondoskodással veszünk körül. Az állandó kritizálás, irányítás, leuralás helyett.)
Mutterina és a pár évnyi, tökélyre fejlesztett ostobaság
Pár éve még:
- Nem hittem abban, hogy újra képes leszek előre hajolva megérinteni a talajt, sőt, letenni a tenyeremet.
- Azt hittem, hogy térdropogás nélkül már soha többé nem fogok tudni leguggolni… leguggolni… leülni.
- Azt hittem, hogy a valahai rugalmasság, hajlékonyság és erő végleg elveszett a számomra. Hogy sohasem fogok tudni többé a sarkamra ülni, négykézláb állva megtartani a saját testem súlyát, vagy egyáltalán tíz percnél tovább ülni a földön hátfájás nélkül.
- Azt hittem, hogy ezek a természetes, funkcionális mozdulatok csakis fájdalommal járhatnak, ezért igyekeztem elkerülni őket.
- Azt hittem, hogy a kezem állapota nem javítható és az orvosok sem tettek semmit sem azért, hogy ne ezt érezzem.
(Nem nyújtottak segítséget, kiszúrták a szemem azzal, hogy szedjek B-vitamint és éljek fájdalomcsillapítókon, a kezem csuklórögzítőbe téve nullhuszonnégyórában tétlenségre kárhoztatva, megfosztva a munkaképességemtől.)
Nemcsak másokat, de magunkat is el tudjuk nyomni
Hétről-hétre, hónapról-hónapra rosszabbodott az állapotom, és a végén már egy üres bögrét sem tudtam megtartani egy kézzel.
- Törött poharak és tányérok szegélyezték a mindennapjaim.
- Állandó fájdalomban éltem, hiszen a munkám miatt napi tizenórákat töltöttem a számítógép előtt.
- Szívemnek kedves hobbijaimat kellett parkoltatnom, a hímzésen* kívül semmi mást nem tudtam csinálni.
- Már egyórányi horgolástól, kötéstől, rajzolástól is úgy bedurrant a jobb kezem, hogy a duplájára dagadtak az ujjaim.
- Az állandó kézremegés miatt a gyöngyeimet egyenesen elsüllyesztettem egy szekrénybe.
- Beletörődtem abba, hogy nincs segítség.
Az élet munkából, fájdalomból állt, meg némi alvásból.
És ennél nagyobb ostobaságot nem is tehettem, gondolhattam volna.
Nem vagyok befejezett, nem vagyok kész.
Van megoldás.
A testmozgás.
Nyilván nem akarom újra feltalálni a spanyolviaszt. Ugyanakkor sok – főként korombeli – ember számára a rendszeres testmozgás egy olyan mumus, akit igyekszünk távol tartani éppen azzal az indokkal, hogy:
- körkörösen fájunk,
- elfoglaltak vagyunk,
- sokat dolgozunk,
- a gyerekek,
- a család,
- satöbbi…
Pedig éppen az inaktivitás okozza a fájdalmat.
Mutterina és a társadalmi elvárások
Vagyunk olyan elkötelezettek – és mártírok is egyben – hogy pár év alatt konkrétan betegre dolgozzuk magunkat.
A társadalom szemében ez példás magatartás. A hajfestés és a műköröm, az oké. Minden évben új ruhatárat beszerezni, mert az előzőt kihíztuk, az is rendben van.
De, aki törődik a testével, az önző.
Akinek fontos az arányos testalkat, az hiú.
Aki hetente többször időt fordít önmagára, az egoista.
És folytathatnám, miféle – ezeknél sokkal-sokkal durvább – jelzőket kapnak azok, akik úgy döntenek, hogy elkezdenek gondoskodni arról a „burokról”, amiben az életüket tengetik a Föld nevű bolygón.
És aki újonnan cseppent bele önmaga újrafelfedezésébe és nekiáll változtatni a hozzáállásán, az meg legenyhébb esetben is megmosolyogtató, de minimum egy túlsúlyos, löttyedt fenekű exhibicionista. Sem ide nem tartozik, sem amoda.
Pedig mindenki az első lépéssel kezdi.
Azzal, hogy feláll az asztaltól.
És… mondjuk… felül egy biciklire 😉
*Nem mintha, nem imádnék hímezni, de egy kíváncsi, a különböző kézimunka, kézműves, iparműves technikákat mohón megismerni, felfedezni, elsajátítani kívánó ember számára egyetlen tevékenységre korlátozni a kreativitást maga a pokol. Mintha egy írótól elvennéd a betűk kétharmadát, egy festőtől a paletta színeit, vagy egyetlen 4-es ecsetet nyomnál a kezébe, hogy ezentúl semmi mást nem használhat.
Legutóbbi hozzászólások