Hajdanában-danában, amikor Mutterina még fiatalabb volt és bőszen írogatott, a Mami-blues blogba hébe-hóba összefoglalta, amit látott, érzett, tapasztalt. Aztán eltelt jó sok idő és vállalkozó lett, a blog pedig, mint oly sok minden más, háttérbe szorult az életében.
Mutterina, a munkaholista
Öt évvel később Mutterina rájött, hogy amióta vállalkozó lett, semmi mással nem foglalkozott, csak a vállalkozásával. Napi tizenórákat ült a gép előtt és dolgozott. Olvasott, írt, kutatott, és megint írt. Úgy évi másfél-kétmillió leütést, összesen kb. 5-600 cikket és akkor nem számoltuk a metaszövegeket, termékleírásokat…
Rá is ment az egészsége:
- Először szemüveges lett és kapásból három szemüveg társaságában folytatta a mindennapjait: egy olvasáshoz, egy távollátó és egy a munkához, monitortávra. Mert még véletlenül sem úgy használódott, öregedett a szeme, hogy elég legyen egyetlen multifokális szemüveg úgy kábé mindenhez.
- A monitor előtt végzett munka körkörös kötőhártya-gyulladással hálálta meg a kitartást és az ambíciót, így Mutterina közelebbi ismeretséget kötött a lubrikáló szemcseppekkel, mondhatni nagyfogyasztóvá vált.
- Cukorbeteg is lett időközben: nos, az elmúlt tíz évben nem igen mozgott – nem, a takarítás nem sport – napjában egyszer evett és azt is este és nem feltétlenül szénhidrát-anyagcserebarát összetételben. Értsd: tésztát tésztával. Néha krumplival is. Kész szerencse, hogy Mutterina nem szereti a rizst, különben azt is nagykanállal lapátolta volna a lukba az arcán. (Szerencsére nem édesszájú, csokival, sütivel nem lehet levenni a lábáról – talán csak gumicukorral – de egy nagy tál spagettinek, káposztás vagy krumplistésztának, jó kis tojásosnokedlinek semmilyen körülmények között nem tud ellenállni, tekintve, hogy Mutterina szénhidrátfüggő (sőt, talán keményítőfüggő, ha van ilyen egyáltalán) is egyben.
- A nyaka, háta csigolyái meszesedni, kopni, itt-ott kiboltosulni, összecsontosodni kezdtek.
- A két keze és könyöke is megszenvedte a napi tortúrát, mely a neurológiai leleten a hangzatos demielinizáció és alagút-szindróma, valamint „mko 50%-os funkciókiesés a motoros és érző idegekben” néven neveztetett. Konyhanyelven ez annyit jelent, hogy alanyunk képtelen megtartani egy kézzel egy kávésbögrét, valamint hogy körkörösen zsibbad és fáj. Igen, éjszaka is, a fájdalom miatt az alvásciklusa napi 5-6 óráról 2-3 órára rövidült.
Mutterina tehát tizenkilencre húzott lapot: magas stressz + ülő munka + jelentős túlsúly (30 kg) + inaktivitás= Ultragáz van, babám!
Legyen valami pezsgés
A fentiek fizikai, mentális és pszichés átkától sújtottan Mutterinában egy fikarcnyi energia sem maradt ahhoz, hogy erőt vegyen magán és nekiálljon mozogni. Annyi kitartást még összekapart magában, hogy betanulja a kettes típusú cukorbetegség étrendi követelményeit. Le is adott cirka tizenöt kilót egy év alatt. Letette a cigit. Többször is 😉
Utólag visszatekintve, azonban egyre mélyebben merült el a depresszió valamiféle fura változatában. Abban, ami kívülről nem látszik, hiszen az egyed vidám(nak tűnik), beszédes, teszi a dolgát lelkiismeretesen, és még társaságba is jár (igaz, egyre ritkábban). Ugyanakkor a munkával járó mindennapi stressz egyre inkább maga alá gyűrte, a gondolkodása beszűkült, szinte semmi másról nem tudott beszélni, csak arról. (Ami valljuk be, igen megterhelő volt Mutterina közvetlen és tágabb környezetének egyaránt.)
Ez pedig már egy elég komoly jele annak, hogy nemcsak fizikailag van baj.
Valószínűleg ez még évekig így ment volna, de – ha hiszünk istenben, a szinkronicitásban vagy akár a véletlen hatalmában – történt valami, ami akkor bajként jelent meg, ám utólag értékelve a történteket valószínűleg ez volt az a fordulópont alanyunk életében, ami végül változáshoz vezetett.
Mutterina egy aprócska, de agresszív kórokozóval kötött közelebbi ismeretséget, mint a 2019-2022-es időszakban világszerte sokmillió más ember is.
Elkapta a koronavírus-fertőzést…
Mutterina a koronavírus árnyékában
A covid-fertőzés lezajlott, a három előzetes oltásnak köszönhetően viszonylag gyorsan és nem túl vészesen. A láz elmúltával azonban Mutterina a következő megállapítást tette: fél órába telik, mire heves szívdobogás és légszomj kíséretében sikerül belebújni a bugyijába*.
Mert, hogy a kis nyavalyás vírus nem ment csak el úgy, búcsúajándék nélkül.
Hagyott maga után egy alapos légútszűkületet, és Mutterina úgy sípolt, mint egy régi, agyonhasznált teáskanna. 2022 áprilisának egy igen korai órájában – mert Mutterina a banyakór felé közelítve pacsirtává avanzsált – az ágy szélén ülve szipogva rögzítette hosszútávú memóriájában a tényt, miszerint nem csupán gyenge, de már-már puding. Keze-lába remeg, nem kap levegőt és a pulzusa úgy repked kilóhússzal, mintha a bugyihúzás világrekordját akarná megdönteni.
Mutterina ezidőtájt zsírégetve ült, aludt, állt, mosogatott, és az okosórája szerint már az is állóképességi sportnak számított, ha kivitte a szemetet.
Egy nap aztán a reggeli, rituális ágyszélénülvekesergés közben eszébe jutott, hogy nemsokára 48 éves lesz.
Elhízott, középkorú, cukorbeteg „néni” lett belőle
És ha a genetikai örökségét veszi szemügyre, cirka tizenöt, de maximum húsz éve van még hátra.
Hacsak sürgősen nem tesz valamit.
Na, ekkor történt, hogy… Nem, nem csoda. Sem mennyei látomás, sem holmi angyali sugallat nem terhelte hősnőnk elméjét, de valami azért mégiscsak elpattant piciny buksijában. Szerencsére nem egy ér, bár a cukorbetegséggel együtt élők esetében igen magas a stroke kockázata, de ezúttal nem erről van szó.
Főszereplőnk előkaparta a biciklijét az erkélyről és nekiindult karikázni. Lihegve, szuszogva, sípolva, de megtette az első öt kilométerét. Igaz, kis híján beledöglött – legalábbis akkor így érezte – de végül csak túlélte. És lement másnap és harmadnap is. És amikor nem biciklizett, akkor pingpongozott. Majd amikor 3 hónap múlva már letekert egy darab – na jó, néha kettő – húsz perces pihenővel 53 kilométert, akkor kezdte úgy érezni, hogy végre tett is valamit az életéért a jajongáson, panaszkodáson, busongáson kívül.
És hogy mire fel e hosszas bevezető?
A Mami-blues 2.0 nem arról (fog) szól(ni), hogy mi minden történt, ami miatt okom van/volna elszontyolodni, befordulni, depizni, búslakodni, durva spleenbe ágyazva napokig kuckóba borulva sorozatokat darálni. (Sorozatokat enélkül is darálok 😉 )
Sokkal inkább arról, hogyan milyen módon bírom magam mozgásra, milyen impulzusok érnek eközben, és hogy a rendszeres testmozgás egy erősen túlsúlyos – még – a klimaxhoz fénysebességgel közelítő nő esetében is megoldást jelenthet a korral járó állapotváltozásokra, és nem mellesleg a cukorbetegség és az ülő munka okozta problémákat is enyhíti.
Tévedés ne essék, nem megmondó ember akarok lenni. Sem példa, sem etalon, sem Walaki.
Kiírom magamból a visszaeséseket, a frusztrációt, a bánatot, a kudarcokat is, hiszen minden út magától értetődő kísérői a külső és belső démonok.
Ez csak az én utam, de mint grafomán embernek szükségem van arra, hogy mindezt leírjam, hogy nyoma maradjon a küzdelemnek, amit magam és a késztetéseim ellen vívok.
*Na, ez már tényleg nagyon gáz, ugye?
Van ez a nő, és a bugyijáról beszél. Pub-li-ku-san. Nooooormális?!
Nos, a gigászi horderejű dolgok is csak olyan apróságokon buknak el, mint hogy a hősök képesek-e felvenni a bugyijukat reggelente. (Tiszta szerencse, hogy az archaikus korokban a hősök tunikát hordtak, különben most szegényebbek lennénk egy csomó legendával.) A modern hősöknek – a hétköznapiaknak és a hypeoltaknak is – meg kell küzdeniük a mindennapi öltözködés rituáléjával. Ha a hős állóképessége eme rém egyszerű feladatnál elbukik, ott bizony gond van.
Legutóbbi hozzászólások