Azt hiszem a legnagyobb ostobaság az, hogy azt hisszük, befejezettek vagyunk. Hogy készek vagyunk. Hogy már mindent tudunk, amit tudnunk kell. Vagy, hogy nincs lehetőségünk többet tanulni. Bármiről. Fejlődni. Bármiben. Bizonyos szempontból, egy bizonyos területen Mutterina is ebben a csapdában vergődött éveken át.
Van, aki már kölökkorában tisztában van azzal, hogy mi akar lenni és nagyon tudatosan készül rá. És van olyan, aki kacskaringós úton-módon deríti fel magának és még akkor is ezer és egy pofon, kudarc és tapasztalat után érez rá arra, hogy amit alapértelmezett beállításnak gondolt, valójában egy nagyon jól hasznosítható, tanulással továbbfejleszthető skill. Esetemben a szövegírásról van szó, ez a történet pedig arról szól, hogy mi volt az első hátbarúgás, ami elindított a szakma felé.
Amikor frissen szabadultam a GYES-ről, én is, mint sokan mások, elkaptam az MLM-náthát. Látom, mosolyogsz, van is rá okod, de azért várd ki a mese végét.
A kapcsolatrendszeremből valaki ismert valakit, aki megkeresett azzal, hogy majd milyen jó lesz nekem, ha egy bizonyos cég termékeit forgalmazom/értékesítem és hogy pont olyan dinamikus, határozott, agilis emberkéket szeretne a csapatába, mint amilyen én vagyok.
Szerinted nekem, aki akkor már sokadik éve toltam a házigálya/óvoda/iskola/szülői munkaközösség kombót, mennyire szidolozta az önértékelésemet, hogy valaki pont engem akar a csapatába?!
Legutóbbi hozzászólások